Kizökkentő dolog a labdarúgás, pláne, hogy az igazi szurkoló életébe annyira beleivódik, hogy bármelyik másodpercben képes előbújni valami keserű rémálommal, vagy emlékkel. Közönséges hétfő délután indultam hazafelé, mindenkinek van elképzelése, hogy ez Budapesten hogy néz ki. Ideges tömeg a villamoson, mammerverseny a nem létező ülőhelyekért, meghatóan bömbölő elektronikus csodakészülékek adják a talpalávalót, hogy ne maradjon kihasználatlanul a villamosokon lévő tánctér. Ilyen körülmények között idegileg eléggé leamortizált, mikor már harmadszor lépett rám a mellettem álló vasalt hajú szőrme kapucnis mitugrász (elnézést a vasalt hajú szőrme kapucnis mitugrász olvasóktól), és már emeltem volna a könyököm, hogy helyet teremtsek magamnak, amikor a gondolati villanypásztor belém engedte a 230-at. Szerencsére még időben, így nem követtem el a focipályák legundorítóbb tettét. Tovább után viszont Cristiano Ronaldóról és Zlatan Ibrahimovicról szólok, akik ugyanezt elkövették.

Először is szögezzük le: két olyan bőrnyűvőről van szó, akikhez hasonló kvalitásúból még saját klubjukon belül is kevés szaladgál, nemhogy a futballvilág Madridon és Barcelonán kívül eső perifériáján. Ám a pályán való viselkedés következményének és morális megítélésének – jó esetben - semmi köze nincs a kvalitásukhoz. A lélektani okoknak talán sokkal inkább, lehetetlen nem észrevenni a két játékos közötti analógiát. Zlatan és Cé is klubja legdrágább, leginkább várt és legkomolyabban beharangozott igazolása volt. Mezükből többet adtak el első hivatalos tétmeccses labdaérintésük előtt, mint ahányszor azóta labdába értek tétmeccsen. Jól induló ősz után azonban abbamaradt a gólgyártás, egyre több volt a szünet két showtime között. Ezzel együtt tették a dolgukat, profi módjára lapátolták a szart, meccs után egyesek még másnap reggelig felüléseket csináltak stb. A foci azonban nem olyan játék, ahol a befektetett munka azonnal jó teljesítményt hozna, mert akkor a legtöbbet Vieira, Essien, meg Lass mezéből adnák el.

A két spílerrel szemben azonban nem nőtt az elégedetlenség klubjukon belül, sem Zlatant, sem Cét nem kritizálta sem edzője, sem szurkolóik. Miután eddig sem pályáztak szentté avatásra, az ellenfelek vadászása, provokálása és utálkozása sem lehetett számukra ismeretlen. Történetük lélektanilag teljesen érthető, számomra mégis megmagyarázhatatlan, hogy ilyen profik miért veszítik el a fejüket olyan helyzetekben, amikor tudják, hogy csapatuknak szükségük van rájuk. Ronaldo két pirosa a Valencia és a Deportivo elleni idegenbeli meccseket előzte meg, egyik otthonában sem orgiázni járnak a vendégcsapatok. Zlatan a szezon során másodszor hátrányba kerülő Barcelonából vált ki. Egyébként neki sem az első pirosat érő faltja, a Villareal ellen szintén kritikus állás mellett keménykedett. Viszont a helyzetek, melyekben a brutális faltokat elkövették, egytől egyig ártalmatlanok.

Mi nincs jól ilyenkor az agyban? Megbocsátható ez? Személyiségvonás, vagy a provokáció eredménye? Meg lehet-e tanítani egy élsportolót arra, hogy kezelje a provokációt, és semmiképp ne jöjjön ki a sodrából? Ha te lennél a klubelnök, az edző, a szövetségi elnök, akkor mivel büntetnéd az alábbiakat?

Zlatan faltja:

A teljes interjú Ronaldóval a Malaga elleni piros után spanyolul, a könyöklés 2:13-nál:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.