Megdolgoztatták a soros ellenfelek mind a Real Madridot, mind a Barcelonát a soros győzelemért. Bár az első fél óra mindkét nagynak győzelmet ígért, La Corunában Valdes elbohóckodta előnyt, Madridban a szünetben megérkező Mikulás Hugo Sáncheznek ihletet, Pellegrininek agy-érelmeszesedést hozott. Ily módon összesen nyolc dugóért és egy Cé hisztiért mondhatunk köszönetet a kicsiknek.

Joga bonito, gólparádé, végre futballesztétikum – gondolhatuk naivan a Real Madrid-Almeria első tíz perce után, melyben a vendégek szívlapátért és hirtelen halálért könyörögtek. Nagy kár, hogy van der Vaart olyan ritkán focizik, mint amilyen csodálatosan, a holland még Graneróval (!) is majdnem gólt rúgatott. Ilyenkor aztán elhiszi az ember, hogy ez a csapata igazi arca, nem csak valami egyfelvonásos komédia, ami aztán gyors pszichothrillerbe csap át.

Hugo Sánchez nem akart egykori csapata ellen bundagyanúba kerülni, úgyhogy a labda gyors feljátszására majd ott két-három kényszerítős passzra kérte játékosait, és ez a Pepe-Albiol kettős ellen elég is. Leírtam az Almeriát, de többet ilyet nem teszek, Isten engem Uchegéljen. A kiscsapat simán átszaladt az egyetlen szűrővel felálló madridi középpályán, a Madridnak van der Vaart lecserélése után az egyetlen esélye a szélsőjáték lett volna, de Marcelo minden megmozdulása Dzsudzsákért kiált. Aztán jött a mázlifaktor, Higany köszönte szépen, Hisztiáno megfeszült a góljáért, de közben annyi feszültség gyűlt össze benne, hogy megtelő féregnyúlványa ismét kitüremkedett belőle. Nyilván közben nem Kaká sérülésén, vagy a jövő heti valenciai kiránduláson járt az esze…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.