Fociológus című sorozatunkban szeretett sportágunk és imádatunk tárgya a téma, csak egy picit más megvilágításból. Különböző területek tudományos értekezéseire alapozunk, elméleteket tolunk az arcotokba, és – ha lehet – akkor empíriával turbózzuk fel elszálló fantáziánk repülőgépét. Bár a legtöbb ilyen írás bizony offtopik készül, először mégis egy tejesen a blog tematikájába illeszkedő témát veszünk elő: madridi kötődésű szerző mi másról írhatna tovább után, mint a „katalán nemzetbizniszről”.

Először is szögezzük le: a foci és a politika összefonódása nem katalán találmány. „Ha mindazokat az embereket kivinnéd az utcára, akik hétről hétre utaznak a csapatukkal, akkor nem egy békés mozgalmat kapnál, hanem valódi erőt” – mondta a redwindnek adott interjújában a Livorno ultrák vezérszurkolója. Másfelől – ellentétben az angol dühöngő munkásosztály indította futball-huliganizmussal – a foci átpolitizálása nem feltétlen jelent rosszat. A Barcelona és Katalónia esetében például kifejezetten előnyös, bár erre a felek csak később jöttek rá, mint ahogy az összefonódás megtörtént. Ennek elsősorban történelmi okai vannak.

Kis katalán történet

Spanyolországban a kis, autonóm, önigazgató közösségeknek a hagyománya a középkorig nyúlik vissza. Az is megszokott, hogy ezek nagyobb egységbe tömörülve igyekeznek a térképen megragadni. Konkrétan az arabokat igyekeztek visszakergetni Afrikába, amikor 1137-ben létrejött a Katalán és Aragón Királyság. Aztán mintegy négy évszázaddal később, 1492-ben Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd egymáson fekve ráeszméltek, hogy nem csak ők maguk, hanem országaik is egyesülhetnének, úgyhogy ráfeküdtek a birodalom témára is: létrejött Spanyolhon. Székhely Barcelonából Madridba. Egy nő miatt! Fúj.

Nem sejtették, hogy csak eztán jönnek a sanyarú évek, minthogy Madridból egyre inkább szerették megmondani, hogy milyen legyen a dörgés Katalóniában. A katalán kormányzónak, a corteznek és a kormánynak a Generalitat-nak először 1716-ban veszik el önigazgatási és politikai jogait. Innentől kezdve a spanyol központ (Madrid) és Katalónia viszonyát egy csecsemő és jó görény anyukája jellemzi: a katalán csecsemő ordibál az anyamellért, és szopási jogaiért, az anya meg ad neki tejet, ha nagyon muszáj, egyébként meg röhög ordibáló kisfián. Közel két és fél évszázadnyi cucliharc után a katalán gyermek felcseperedett, 1978-ban a katalán és a spanyol demokratikus alkotmány elfogadásakor autonóm közösségnek ismerték el, melynek kormánya a történelmi Generalitat, hivatalos nyelve pedig a katalán.

Élet-halál kérdése? Sokkal több annál…

Eközben azonban Franco diktatúrája alatt – ahogy az lenni szokott – az öntudatára ébredő kiskamasz életébe bekúszott a futball. A nyelvétől és jogaitól megfosztott katalán közösségnek nyelve és kultúrája életben tartására a plébániák és a futballpálya adott menedéket. Egyrészt százezer embert egyszerre felelősségre vonni katalán nyelvhasználat miatt egy labdarúgó stadionon belül egyszerűen lehetetlen. A stadion mint tér tökéletesen megfelel a szabadjára ereszthető érzelmeknek, a játék szimbólumrendszere (zászlók, címer, a mez mint hadseregünk egyenruhája, „a mi legyőzünk titeket” lélektana tökéletes lehetőséget nyújt ez szimbolikus harc folytatására. Bobby Robson mondta: „Katalónia egy ország, amelynek hadserege a Barcelona.”

Másrészt a futball különösen alkalmas játék a társadalmak és társadalmi csoportok közti harc szimbolikus megjelenítésére. A focilabda minden társadalmi osztálynak ugyanúgy engedetlenkedik, a labdarúgáshoz szükséges képességek nem köthetők társadalmi osztályhoz. Maradonáknak és Kakáknak egyaránt kiugrási lehetőség (az más kérdés, hogy miből). Ha gyorsan akarsz csoportidentitást kovácsolni, akkor nevezz be tetszőleges emberek halmazát és nevezd be őket egy focitornára.

A foci mint kitörési lehetőség, mint a presztízs szimbóluma nem katalán találmány, hanem többek között magyar. Hadas Miklós szociológus így fogalmaz: „Európa keleti felén a futball államügy; az alárendeltségi és marginalitási komplexusban szenvedő nyomorult kisállamok ügye. A két háború közötti időszakban az ellenséges szomszédos országokkal szembeni kulturális fölény és a modellértékű nyugati civilizációval való egyenértékűség szimbolikus kifejezője…”. A fenti leírásból Franco Katalóniában nagyjából mindent „biztosított”. A katalán kultúra életben tartásának közösségi nagyjából két szerveződési terepe maradt meg: az apró sejteket összefogó plébánia és a nagy tömegeket begyűjtő futballstadion. Így lett a Barcelonából civil vallás: közös hit, közös szimbólumrendszer, közös istenek, akikhez lehet imádkozni, hogy rúgjanak gólt. (Ebből a szemszögből érdekes Figo árulása. Nem vagyok jártas vallási kérdésekben, de gyanítom, hogy a monoteista hívők nem szoktak lelkesedni azért, ha az istenük elárulja őket.)

A harmincas években angol mintájú elitklubként működő – innen a név: Barcelona Football Club, nem pedig Club de Fútbol) – csapat, amely a katalán felső középosztály pénzembereinek társadalmi reprezentálója volt, pillanatok alatt a nemzeti ellenállás össztársadalmi szimbólumává vált. Az „elnyomott Katalónia reménysugara” kép felhasználási lehetőségére hamar rátalált a klub vezetősége. Az ötvenes évektől kezdve számos labdarúgó igazolt Barcelonába a katalánokkal vállalt szolidaritása miatt. Ilyen a (sem csehszlovák, sem magyar) hazájában honát nem lelő Kubala Laci (aki három nemzet válogatottjában is pályára lépett és ha az UEFA elismerné a katalán válogatottat, akkor a három négy volna), de Di Stefano is a Barcelonával tárgyalt először. Johan Cruyff pedig nem csak vállalta e szolidaritást, hanem comingoutolt is vele.

A rút kiskacsa felcseperedése

A csóró katalán utcagyerek eközben délceg daliává cseperedett. Először a spanyol föderális államtól megkapta az őt illető jogokat, majd az is kiderült, hogy tele van lével, meg mindenféle jópofa adottsággal, amiből még több della folyik. Katalónia saját maga építette ki idegenforgalmi ágazatát, ami az egyik alappillére a katalán gazdaságnak. Napfényből, turizmusból vígan élő nép lett a katalán, és egyre vastagabb a sonka a pirítóson: a régióban az egy főre jutó GDP az EU-átlag 120 százaléka. Természetes, hogy a madridi anyuka siet kifejezésre juttatni, hogy a csemetéknek mennyire lételemük a drágaszüleik támogatása. Csak a csemete inkább a drágaszüleitől kapott taslikra emlékszik, és legalábbis megfordul a fejében, hogy voltaképp nem nagyon van miért hálálkodni, és anyucira sincs szüksége egyáltalán. A katalán nemzeti mozgalom kicserélte a feliratot a zászlón: most már nem felszabadulni akarnak a spanyol elnyomás alól, hanem megszabadulni Spanyolországtól.

Az olyan társadalmi megosztottságot, amit a pártok politikai üggyé szerveznek, törésvonalnak hívjuk. A mai katalán pártrendszer meghatározó kérdése a Spanyolországhoz való viszony. Ez a kérdés osztja meg a társadalmat, az emberek ez alapján választanak pártot. Ez A törésvonal. Mind a labdarúgás fent bemutatott természetéből, mind a katalán politika és futball közös fejlődéséből könnyen kitalálható, hogy amely társadalmi konfliktus megjelenik a politikában, az megjelenik a labdarúgásban is. Főszereplők: Espanyol, Barcelona. A kisebbik barcelonai klub filozófiája megalapításától kezdve a katalán közösség autonómiája, és a spanyol államban való feloldódás homonímiája közti egyensúly megőrzése. Hűek a királyhoz, hűek Katalóniához. Régi nevükön RCD Espanyol, azaz Real Club de Fútbol. Szemben velük a rút kiskacsából szárnyas hattyúvá (vagy inkább pávává?) váló katalán nemzet megtestesítője, az FC Barcelona. Gránátvörös-kék zászlaja mögött mindenki, aki katalán nemzetben gondolkodik, függetlenül attól, hogy el akar-e szakadni Spanyolországtól. Az egyik a törésvonal mentén, a másik egy törésvonal fölött pozicionálja magát. Az egyik egy társadalmi csoportot, a másik egy társadalmat (legalábbis annak túlnyomó részét) reprezentálja. A Barcelona nem egy párttal, hanem a katalán állammal fonódik össze. Annyira, hogy a 2006-os katalán választás előtt minden párt kampányában volt egy közös elem: a pártvezér és Joan Laporta közös ebédje. Az nagyjából érthető, hogy miért jó ez a pártoknak, na de Laportának?

Hello tourist

Úgy sejtem, Laporta azért tűri a pártvezetőkkel közös ebédeket, mert luxusjachtokról nem szoktak lekéredzkedni. Amit ma Katalóniának hívunk, és ami az ott élőknek identitás, az közgazdasági szempontból egy nagyon jól pozicionált turisztikai termékcsalád. Árukapcsolásban Costa Brava, Gaudi, Miró, Dalí, napfény, habzsi-dőzsi és FC Barcelona. Lehet rá mondani, hogy ez jó marketing, de jó marketing jó tartalom nélkül nincs. Jó marketing van a Manchester Unitednél és a Liverpoolnál is, valahogy mégsem jut a két városról az Anfielden meg az Old Traffordon kívül semmi. Ha hátba vágnak a haverok, hogy hülye vagyok, akkor a Goodison Park, meg a City of Manchester stadion (meg a régi Maine Road is). Ha totális tudásomat teljesen aktivizálom, és a megvilágosodás céljából fejemben minden villanykörtét tökig csavarok, akkor a gimnazista földrajz és töri órák hozadékaként még olyanok is bevillannak, mint gyapjúipar, nehézipar, bányászat (és Rooney arca igazol). Böfögős-fingós bunkófocista vagyok, de nem ezért nem jut eszembe, hanem mert ezekről a városokról mindenkinek az eső és a szmog jut eszébe.

Barcelona ezzel szemben a napfényes, kedves város, ha nem lenne a Barca otthona, még én is szívesen élnék ott. Ez hagyján, mert én csak szimplán utálom őket, de Louis van Gaal konkrétan be is fürdött velük. Azt hitte, hogy Cruyff személye miatt lehet a Barcát hollandosítani, ami téves interpretáció, mert inkább Cruyff katalánosult, mint a Barca lett holland. Van Gaalnak két bajnoki cím sem volt elég, hogy megszeressék, aminek az oka (a két madridi BL-trófea mellett) az, hogy kirakta a csapatból a katalán játékosokat. (Guardiola, maximum Sergi volt rendszeresen kezdő). A hollandot 98000 fehér zsebkendő küldte pokolra a Valencia ellen. Ezek után mit csinál? Letelepszik Barcelonában. Nooooormális? Barcelona ráadásul egész Spanyolországon belül a legkedvesebb úti cél, az amerikai turisták közel fele ide utazik, ha hispán túrát tervez. A Barca vezetősége nagy marhaságot követne el, ha ezt nem aknázná ki.

A Barcelona a katalán identitásüzlet terméke lett, és ez mind a klubnak mind Katalóniának a lehető legjobb. Kétfajta turista van ugyanis: aki a Barca miatt utazik Katalóniába, és aki Katalóniába utazva találkozik a Barca-lázzal. A két turistacsoportban közösek a Katalóniában elvert nyaralási pénz és a megvásárolt Barcelona merchandising tárgyak. Ezek az emberek egy közös piac célpontjai. Mindenki nyer: a Barca még több eladott ereklyét és még nagyobb rajongótábort, Katalónia elköltött eurómilliókat és jó hírnevet, az odalátogatók pedig szép élményeket. Ha választhatnék, én is Barcelona-szurkoló volnék, de mindannyian tudjuk, hogy a futballszurkoló nem választhat, csak a turista.

Feladatok?

Ráadásul ezért a mindenki számára csodálatos üzletért nem kell hegyeket megmozgatni. Bőven elég az imázs rendben tartására odafigyelni: kitiltani a huligánokat a stadionból, szeretettel fogadni az érkező turistákat és odafigyelni arra, hogy a Barca katalán nemzeti ügy maradjon, valamint boldoggá tenni az őslakos Barca-hívőket. Ezen feladatok csak olyan kötelességekkel járnak, amit egyrészt mindkét fél amúgy is megtenne a saját jó híre érdekében egyedül is, másrészt kedvező mellékhatásokkal járnak. Az állam részéről ilyen kötelesség a Barcával minél többet foglalkozni, amit meg is tesznek. A katalán állami televízió hírei 21,8 százalékban szólnak a Barcáról, ami az összes hírcsoport között a legmagasabb arány (magáról a városról a hírek 19,7 százaléka, a katalán kormányról 8,4 százaléka tudósít).

A Barca feladata a katalán nyelv használata külföldön, Katalónia népszerűsítése más országokban. Valóban jobb reklám kiküldeni a világ egyik legjobb focicsapatát Mexikóba, meg az Egyesült Államokba, mint Baghdatist és Ciprust egy teniszmeccs szünetében 30 másodpercig megvillantani. Guardiolának meg nem esik nehezére katalánul nyilatkozni, mert az az anyanyelve. Majd legközelebb szereznek tolmácsot, ha nem értik. Ezen kívül a Barca pályáját minden nap katalán és külföldi gyerekcsoportoknak mutatják meg a Barca Múzeummal együtt. Ott szocializálódik a következő katalán nemzedék a focira, a Barcára és saját kultúrájára egyaránt.

Ezen kívül még szükség van egy jó utánpótlásra és olyan utánpótlás-nevelési stratégiára, ami legalább részben katalán, vagy Katalóniában felnevelkedett játékosokra épít. A Barca a van Gaal-éra alatt megtanulta, hogy a nemzeti identitás ezzel jár, és épített egy olyan utánpótlást, ami jó nyersanyagot, fiatal játékosok piaci értékesítési lehetőségét és klubhű labdarúgókat biztosított a csapatnak. Ahonnan Fabregast és Meridát bölcsőrablók viszik, ott valakik nagyon értenek a szakmájukhoz. Ezt azonban egy másik fociológus veszi majd górcső alá.

Felhasznált irodalom:

• Jordi Xifra: Soccer, civil religion and public relations: Developmental-promotional communication and Barcelona Football Club (Public Relations Review 34, 2008. p192-198)

• Hadas Miklós, Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás: Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálataihoz (Replika 1995)

• Domonkos Endre: Katalónia mint regionális közösség – egy európai példa (Teleki László Intézet, Külpolitikai Tanulmányok Központja)

• Joaquín Roy: Footbal, Eurpoean Integration, National Identity: The Case of FC Barcelona (European Community Studies Association Conference, Madison, Wisconsin, 31 May-2 June, 2001

• András Krisztina: Üzleti elemek a sportban a labdarúgás példáján (Corvinus Egyetem PhD értekezés, 2003)

• Török Gábor: Pártok és pártrendszerek (Osiris 2005)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.