A Barcás kollega tán már a hétvégén megneszelt valamit, ugyanis szabadságra kérődzött. Ez gondolom azzal egyenlő, hogy az asszonyból, egy pszichológusból és egy töményszesszel teli hűtőből álló válságstábot összerántott, hogy el tudja viselni a vereséget, amihez mostanában nem szokott. (Azóta az asszonyt és a pszichológust már biztosan melegebb éghajlatra küldte). Hát bizony az ásó az első nap után kérgesre töri az ember kezét, de két-három nap alatt szokható a munka, miként az átlag futballszurkoló átkozódás-letargia kombinációjára is vissza lehet állni két-három zakó (esetleg egy elúszott BL- és/vagy bajnoki cím) után. Azért alapesetben még mindig kényelmesebb Barca-(divat)drukkernek lenni, mint bármi másnak, de nem árt néha látni ennek a magát külön fajként kezelő populációnak azt, hogy a szurkoló élete nem csak játék és mese. (Hallottál már a gonoszról? A csúf, ripacs Mourinhóról?) Tovább után a futball kognitív és affektív oldala jön, és némi  taktikázás, de csak kevés.

Először egy vallomás jön. Bár a legtermészetesebb emberi érzés a káröröm, tegnap este úgy ültem le meccset nézni, hogy nem drukkoltam a Barcelona ellen nagyon, (aminek oka, hogy az Intert hasonló mértékben rühellem). Ez gondolom önmagában senkit nem hoz lázba. Viszont mint ilyen, kivételesen azok közé tartozom, akit nem érintett érzelmileg a döntés. Ez pedig azért fontos, mert az affektív érintettség, megváltoztatja azt, ahogy az információt feldolgozza az ember, meg azt is ahogyan és amelyik részt befogadva. Vagyis, ha az én csapatomat sújtja a döntés, akkor gond és gondolkodás nélkül átkozom el a bíró egész családfáját elfelé és lefelé tíz generációig, anélkül, hogy az esetet visszanéztem volna. Ha meg visszajátsszák, akkor tökmindegy, hogy mit mutatnak, én, a szurkoló képes leszek benne az igazamat látni.

Tegnap este nem így történt, úgyhogy elmondom, de csak egyszer, mert aki szurkoló, annak úgyis tökmindegy. Az Inter harmadik góljánál Milito annyival volt a leshatáron túl, hogy közé és Milito közé a föld összes lemmingje beférne. A lemming nem nagy állat, de ahol ennyi elfér, azt illik meglátni annak az embernek, akinek az a feladata, hogy egylemmingnyi réseket is észrevegyen. A tizenegyes-gyanúról pedig annyit, hogy elsőre nem látszott az, ami aztán minden kameraállásból igen: Sneijder bal combja a levegőben megáll, hogy véletlenül se érjen hozzá Alveshez. Tehát nem volt tizenegyes. Ami ennek az érzelmi oldala: ha én bíró vagyok, és egy játékos ilyen undorító hisztit vág le (akár szimulált, akár nem), legközelebb akkor sem adok büntetőt, ha külön hordágyon viszik le a lábát.

Tovább?

A Barca szurkolói persze joggal dühösek. Igazából ők azok, akik ezt meg is engedhetik maguknak, nem pedig Xavi és Piqué. Nyilván egy labdarúgó szemszögéből még frusztrálóbb, hogy tönkreteszik a szezonját, és elveszik tőle azt, amiért kubikol, meg lapátolja a szart. Még akár jogosan is gondolhatja. És amint elkezd ezekkel a dolgokkal foglalkozni, már romlik is a sportteljesítménye, ugyanis nem azzal foglalkozik, amivel kéne. A tányért eszik a rajta lévő ellenfél helyett. Sem Mourinhót, sem az Inter bármelyik játékosát, de még a klubfutballt irányító tekintetes urakat sem fogja érdekelni a Barcelona játékosainak siráma. Tavaly a Chelsea siráma sem érdekelte. Írország se.

Guardiola pontosan tudja, hogy az ő feladata az, hogy Xavi és Piqué leheteőleg Milánóban hagyják a rossz érzelmeket. Ezek után a feladatot kell átkeretezni: ha a Barcelona játékosai CSAK azt látják, hogy jön egy jó ellenfél, akit meg kell verni kettővel, akkor lesz esély. A taktikai elemekkel rendelkeznek hozzá. Hogy mik ezek?

Előszöris Zlatannak sokkal többet kell visszalépni. A Barcelona játékrendszere letámadás ellen csak akkor alkalmazható, ha a középcsatár is visszalép. Zlatan technikailag ugyanúgy alkalmas a rövidpasszos játékra, mint bárki a támadószekcióból. Muszáj neki hátrafelé is dolgoznia, mert 1) a tizenhatos vonalán nem találja meg a labda, 2) az kiderült, hogy ha a kaputól 40 méterre csak Messit és Xavit kell megfojtani, arra az Inter képes. A másik fontos epizód: meg kéne próbálni 25-ről lőni. Ezt mindjárt lehet is gyakorolni a hétvégén a tökutolsó Xerez ellen. A kérdés ugyanaz, mint az leső meccsen: a Barca meg tudja-e oldani az Inter agresszív és szor(g)os hentelését. Ehhez nem ártana egy Sergiónál dinamikusabb és erősebb labdaszerzőt a pályára tenni, mert az Inter középpályájával szemben annyit ér Butsqiets, mint a magyar biciklis gyorshadtest a vörös hadsereg ellen. Messit még hátrébb kell húzni, mert ha nincs helye a jobbszélen, majd lesz egy kényszerítő után. A többit Guardiola maga is kitalálhatja, ebben lehet a Barca-drukkerek bizalma. Meg abban, hogy a játékosok is arra figyelnek, amit kitalált, mert a hiszti magában nem elég.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.