Épphogy sikerült megteremteni e blog kereteit, kijelölni a témát, leválasztani a húst a zsírról és máris szennyezőanyag kerül a körfogásba: szétoffolom a blogot. Teszem ezt azért, mert áll a bál a labdarúgópiacon, és fehér galléros úriemberek nézegetik egymást, meg kékgalléros iparos legényeiket, hogy vajon ki az, aki közülük másnak dolgozik miközben velük kötött teljes munkaidős szerződést. És most feketézik a rohadék. Még tehetetlenebbül állnak azok a még fehérgallérosabb úriemberek, akik ugyan szerződéses viszonyban sem állnak a csaló illetőkkel, mégis ők vannak a leginkább becsapva, hiszen „fogadási mintázatot” találtak.

Természetesen a bundáskenyerezés nem a Real Madrid és nem is a Barcelona sztárjainak a problémája, a minőségi munkát minden iparágban megfizetik annyira, hogy ne kelljen a jómunkásembernek kiegészítő kereset után néznie. Azt is szeretném leszögezni, hogy – amint már minden más médiumban megjelent – az olyan futballista, aki akár klubjának, akár hazájának meccsét eladja, az féreg és parazita a labdarúgás áldott testén, mely a mi kenyerünk. És bizony, aki a mi kenyerünk ízét pondróként elrontja, azt számkivetjük. De ha a jelenség értelmezése itt megakad, akkor nem leszünk képesek kiszabadulni gondolkodásunk vasfüggönye alól, és lónak fogjuk nézni az esernyőt. Márpedig az eddig olvasott média-interpretációk alapján azt gondolom, a bundabotránnyal kapcsolatban nem csupán fordítva ülünk a lovon, hanem egy esernyőre ültünk rá, amit lónak néztünk, és aztán nemhogy nem száguld, hanem itt van egy helyben és beakadt a fenekünkbe a nyele. A bunda ugyanis nem játékosok kreálmánya, hanem egy csúnya maffiáé, aki egy másik csúnya maffia zsebéből húzza ki a pénzt, és közben esernyőket tologatnak a profi sport fenekébe.

A különbség e két maffia között: az egyik az állam számára folyamatosan bevételt termel, ő az, aki az állami monopolként kezelt szerencsejáték jogát megvette. Most már egyre többen vehetik ezt a jogot, így kialakult egy szép piac, ilyen lehúzóipar. Lényege: a ruletten minden szám 36-szoros pénzt fizet, ám a rulettgolyó 37 rubrikából válogathat. Az egy dolog, hogy ez már önmagában is társadalmi szintű betegség kitermelésére képes, amit úgy hívnak, hogy játékfüggőség. Az még komiszabb dolog, hogy erre az állam közel fix nyereségkulcsú bevételként számít. Persze mondhatnánk, hogy a szerencsejáték a buták extra adója, melyet visszaosztanak a társadalomban, ám – bár minden információt kritikával kezelünk – Burdieu elvtárs óta fennáll a hipotézis, hogy az állam ezeket az embereket céltudatosan és (oktatási) rendszerszinten butaságban tartja. Erős a gyanúm, hogy van ebben valami. Tehát verzió 1: utópisztikus esetben egyáltalán nem létezik szerencsejáték, és akkor nincs, aki fináncolja bundáskenyéren élőket.

Utópia helyett piac?

Persze nem estünk ekkorát a fejünkre, állambácsitól nem elvárható, hogy önként, csupán polgárainak tisztelete és védelme miatt jelentős összegről lemondjon. Másrészt meg nem teszem a szentet, én is szoktam bizony fogadni, nincs abban semmi rossz. Scabbel például rekesz sörökben és spanyol bajnoki címekre (ő inkább katalánokra). Ezek baráti fogadások, maszekolások. Különböznek az üzletszerű fogadásoktól abban, hogy nincs mögötte szervező tevékenység, melyet meg kell fizetni. A szerencsejáték azonban nem ilyen: ott cégek működnek, melyek fogadásokat szerveznek, hiszen van rá igény. A hozzáadott érték: a fogadások megszervezése és az emberek által sejtett nyereségi valószínűségek kalkulálása.

Azonban elfelejtik azt, hogy az alaptermékhez képest a hozzáadott érték aránya elég pici, hiszen sportesemény nélkül nincs fogadás. Nomármost, ha én a Real Madrid elnöke volnék, akkor kikérném magamnak azt, hogy valaki az én meccsemre csak úgy fogadásokat szervez. A különbség a fogadó és a fogadást szervező között az, hogy a fogadó megfizeti a labdarúgócsapatnak azt az összeget, ami azt illeti. Vagy úgy, hogy kimegy a meccsre, vagy úgy, hogy bekapcsolja a tévét és emeli a nézettséget, vagyis a televíziós jogdíjak értékét. Természetesen ez csupán feltételezés: annak a feltételezése, hogy a fogadó nem teljesen hülye, és olyan eseményre fogad, amelynek kimeneteli esélyeiben legalább valamilyen szinten tájékozott.

Ott van azonban a fogadást szervező cég, amely a csapatoknak nem fizeti meg a termék (a sportesemény) hozzáadott értékének a termelő által kreált részét. Vagyis eladja nekünk a tojást anélkül, hogy a parasztnak kifizetné. Hát amelyik paraszt ezt hagyja, az menjen is csődbe Kaká és Cé vételárát nyögve. Tehát verzió 2: mi volna, ha a szerencsejátékkal foglalkozó társaság kifizetné a csapatnak az őt egyébként is megillető részt, és ebben az esetben azt fináncolná, hogy ne bundáskenyér legyen, hanem kontinentális reggeli? Tegyük fel, hogy a Real Madrid elnöke azt mondja, hogy holnaptól a királyiak meccseire bárki fogadhat, de fogadást csak az szervezhet, aki az ezért járó jogdíjat kifizeti? Egyrészt tudjuk, hogy a televíziós szerződések esetében ugyanez működőképes: van kereslet, van kínálat, működik a piac.

Ki járna jól és miért?

Másrészt a parasztnak is érdeke, hogy ne záptojást sózzon rá a kereskedőre. Innentől kezdve mindenki figyelne a feddhetetlenségére, hiszen ki akar egy feketéző klubbal szerződni? Hangsúlyozom a fogadási iroda is nyer: a jogdíjért cserébe felügyeletet, hiszen szerződésesen lehetne rögzíteni, hogy az adott klub köteles figyelni játékának tisztaságára. Így nem egy központi számítógépen leselkednének „fogadási mintázatokra”, hanem minden mérkőzésen, mely fogadás tárgyát képezné, kettős felügyelet valósulna meg: a két szerződő klub ügyelne arra, hogy ne keljen útra olyan csúnya pletyka, amely a fogadási jogdíjaik értékét csökkentheti. Végül jól járna a fogyasztó is: ha Mari nénivel szimpatizálok, és tudom, hogy az ő vetőmagját csak a gazdaboltban vehetem, a Rotschildnél nem igazán, akkor a gazdaboltban vásárolok. Ha tippmixelnék, akkor biztosan nagy jóérzéssel töltene el az, hogy ha mán úccse nyerek, akkor a pénzem egy része legalább a csapatomhoz jut. Fair trade, vagy micsoda.

Sajnos ezen utópiának megvan az a hátulütője, hogy nem jut mindenkinek kontinentális reggeli. A Bivalybasznád-Jászkaratöke mérkőzés fogadási jogdíjai valószínűleg kevéssé eladhatók, mint a Real Madrid-Barcelonáé (akkor is, ha ez utóbbi fix egyes). A fogadóiroda pedig mindek ültessen bundáskenyerezőket a kontinentális reggelizők asztalához? Viszont az is biztosítva van, hogy aki odaülhet az asztalhoz, annak nagyjából hasonló jogai lesznek, mindenki kap kést, villát, szalvétát, satöbbi. Méghozzá azért, mert egy meccsre sem lehetne úgy fogadni, hogy csak az egyik csapat értékesítette jogdíját. Következésképp a jogdíjak hatékonyan csak csoportosan értékesíthetők – pont mint a televíziós jogok esetén. Bár a felek nem egyenlő alkupozícióból indulnak, a nagyok kis száma miatt – ami fogadásban még meghatározóbb, mint a tévés díjak esetén (hiszen egy darab 1,05-ös oddsért elég kevesen töltenek ki szelvényt) – a kicsik népszerűségük arányához képest jóval nagyobb összeghez juthatnak, mint a nagyok. Ily módon egyrészt rendelkezésükre áll egy olyan anyagi eszköz, amivel feddhetetlenségüket megőrizhetik, másrészt ezzel hozzájárultunk a futball anyagi eszközeinek kevéssé igazságtalan visszaosztásához, ily módon pedig a sportban szükséges bizonytalan végkimenetelhez. A Bivalybasznád-Jászkaratökére meg fogadjanak a helyi krimóban két nagyfröccs mellett!

Ami mindehhez szükséges: kevesebb vakító dollárjel a fogadásokat szervező fehérgalléros bűnözők szemei előtt. Ebben az esetben közösen be lehetne állni az esernyő alá, amely a sportot (is) savas esőként szétmaró koszos szerencsejátéktól megvéd. Kicsi ez az esernyő, nem oldja meg a szerencsejátékot körülvevő társadalmi szintű mentálhigiénés problémákat, de a minőségi profi sport talán beférne alá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.